Ali Smith: Ősz | Codău Annamária kritikája
Vajon milyen bölcsességet adhat át egy 101 éves férfi egy 32 éves nőnek? Milyen régi korok tanulságairól szólhat a barátságuk? Szóba kerül-e a hosszú élet titka? Ali Smith regényének elolvasása után frivolnak tűnhetnek ezek az előzetes kérdések, és aki szívmelengető történetre számít, annak máshol kell keresnie.
Magvető, 231 oldal, 3699 Ft
„Azok voltak a legrosszabb idők, azok voltak a legrosszabb idők” – ezzel a dickensi rájátszással kezdődik az Évszak-kvartett első darabja. Egy öregúrtól származik a megállapítás, aki 101 év tapasztalataival fontos viszonyítási alapra tehetett szert, szóval hajlamosak vagyunk bízni az ítéletében. Az életre való rálátása annál is jelentősebb, mivel a művelt és művészetekben jártas Daniel Gluck épp megnövekedett alvási periódusban fekszik egy angliai gondviselőházban, feltehetőleg halálközeli tudatállapotban. De nemcsak emiatt nyomasztó a regény világa.
Az Egyesült Királyságban vagyunk, 2017-ben: idegengyűlöletet materializáló kerítések és szitkokkal telefirkált házfalak, abszurd hivatali eljárásrend, a véleményharcok és a népszavazás eredményei miatt két párhuzamos világra szakadt ország – itt minden igazolni látszik a fent idézett megállapítást. Ezért kínálkozik ide az „első Brexit-regény” címke, amely viszont meglehetősen redukáló, hisz az Ősz egyszerre több és „kevesebb” ennél. Természetesen a brit közeg annak összes társadalmi problémájával azt a valóságot képezi le, amelyben a szereplők mozognak, amelynek visszásságaiba saját bevallásuk szerint belefáradtak, és amelynek olykor megpróbálnak ellenállni, így tehát korántsem mellékes aspektusa ez a műnek.
Több és kevesebb is, mint egy Brexit-regény
Tágabb perspektívából nézve azonban a fő mozgatórugók a fiatal és az öreg, a régi és az új kapcsolatában lelhetők fel, elsősorban a fókuszba állított barátság miatt, amely már a kilencvenes években elkezdődött Daniel Gluck és a kivételes intelligenciájú, ám kissé cinikus szomszédgyerek, Elisabeth Demand között. Minderre jól rímel a magyar „ősz” szó többértelműsége. Akár az évszakra, akár az öregségre asszociálunk, mindkét fogalom az időhöz kapcsolódik, így a specifikus történetek is nagyobb távlatra tehetnek szert, főleg mert párhuzamba kerülnek a különféle idősíkok. De felszabadító tanulságra ennek révén ne nagyon számítsunk, már csak azért sem, mert a nem-lineáris szerkesztésmód, a kifejtetlenül hagyott utalások, a meglepetésszerűen felbukkanó irodalmi kikacsintások, az álomszerű, fákat és faleveleket vagy fává változó embereket szerepeltető lírai jelenetek, de akár a magyarul kissé erőltetett szójátékok is ellenállnak annak, hogy koherenssé rendeződjön a regény.
Csak sejtéseink vannak, hogy mit találnak meg egymásban (FOTÓ: Freepic.com)
Az Elisabeth és Daniel közötti barátság csak kettejük számára magától értetődő, mindenki más szemében indoklásra szorul. „Hogy lenne egy nyolcvanöt éves ember a barátod?” – háborog az anya a múltban, és hát, valljuk be, az efféle aggodalom jogos lehet, még egy olyan kevésbé figyelmes szülő részéről is, mint amilyennek Wendyt látjuk, aki bébiszitternek tekinti a férfit, amíg ilyen jellegű „szolgáltatásai” kényelmes megoldást jelentenek a számára. A gondviselőházban is hazudnia kell majd a felnőtt Elisabethnek, hogy beengedjék a „nagyapjához”, másképp nem lenne hivatalos magyarázata a látogatásainak. Persze a regény sem simítja el teljesen az ügyet, és ezért tud végig hiteles maradni, nem bocsátkozik nagy állításokba az igazi barátság természetéről. Csak sejtetéseket kapunk arról, hogy mit is találnak meg pontosan egymásban ők ketten: az apátlanul maradt Elisabeth esetében egy plátói szerelemszerűség is feltételezhető, amely egy darabig kihat majd a párkapcsolataira; Daniel pedig a fiatalon elveszített húga szurrogátumát láthatja a lányban.
Mindenesetre annyira epizodikus az, amit a történetükből megtudunk, hogy voltaképpen igen kevés információ áll rendelkezésünkre e kérdés lélektani túlboncolgatásához.
Fragmentumok szövődnek egymásba, különböző élethelyzetek, merengések, párbeszédrészletek, az öreg emlék- és álomfoszlányai.
Tehát inkább csak annak ad teret Ali Smith regénye, hogy minden komor társadalmi valósággal együtt (de arról nem megfeledkezve) örömmel szemléljük ezt az őszinte és szimpatikus viszonyt, amelyben Daniel mindig megkérdi, hogy Elisabeth éppen mit olvas. Empátiára és kritikai gondolkodásra sarkallja már kiskamasz korától fogva, felébreszti igényét a művészet és a történetek mint valóságformáló vagy -értelmező keret iránt.
Pauline Boty: Az egyetlen szöszi a világon, 1963
E mentor-mentorált jellegű barátság mellett Elisabeth másik fő kapcsolata az anyjához, Wendyhez fűzi, amely sosem volt problémátlan. Elisabeth felnőttkorára elkezd több hasonlóságot is észrevenni saját és az anyja értékrendje között, megcsillan a kölcsönös szimpátia lehetősége, amikor Wendy a felhúzott, az idegeneket távol tartandó kerítést megdobálja. És van közöttük egy jelentős kapocs, amelyre azonban egyikük sem reflektál: mindketten érdeklődnek a „régi” iránt, csak másfajta kivetülésben. Wendy a régiségek nosztalgia vezette megszállottja lesz – eladdig, hogy jelentkezik egy Arany Kalapács című tévéműsorba, amit értelmezhetünk a valóság elől való menekülésnek is.
Elisabeth művészettörténészként aktívabb, értelmezői viszonyba kerül a múlttal, kutatási témája egy alulértékelt festőnő, a brit pop art egyik alapítója, Pauline Boty munkássága. Az Ősz egyre inkább belekeveredik a tragikus sorsú művész történetének kaotikus részletezésébe, és azon belül is az Egyesült Királyság 20. századi történetének egyik legnagyobb politikai botrányára való, sokfelé szórt utalásokba. Boty egyik festménye ugyanis az 1963-as Profumo-botrányt tematizálja, amelynek során a John Profumo brit hadügyminiszter és Christine Keeler közötti viszony lelepleződése egy sor politikai fordulatot is befolyásolt, mint például a munkáspárt kormányra kerülését.
E mellékszálak talán túlságosan indokolatlan arányban terjeszkednek el a regény egészéhez képest.
Bár beigazolódik, hogy Pauline személyes ismeretsége jelentős fordulatot jelentett Daniel életében. Elisabeth elköteleződése a disszertációja témája iránt is a regény egyik fontos feminista vonulatát erősíti, amelyben jó néhány reflexió történik a női művészek helyéről a „férfivilágban”.
Az Évszak-kvartett első darabja az Ősz – Ali Smith
Innen nézve az Ősz nemcsak az időről és a benne levőkről szóló regény, hanem a művészetről is. Fontos témájává emeli egy alkotó sorsát és felforgató erejű műveit, idézetek révén adva újra hangot a művészettörténet során hol elfeledett, hol újra felfedezett Botynak (érdemes rákeresni a munkáira). Ugyanakkor az említett alkotások (kezdve Boty festményeitől egészen az Elisabeth által olvasott Szép új világig, vagy Joyce, Shakespeare, Dickens írásaiig stb.) révén párhuzamok teremtődnek az aktuális jelen és a művek (re)prezentálta, egyszerre időbe ágyazott és időtlen problémák között. A nosztalgia tehát becsapós, a múlt és a művészet nem mindig vigasz: mindig voltak és vannak legrosszabb idők.
Ha a regényt befejezve a legelső érzésem az volt, hogy túl keveset láttunk és érthettünk meg egy fiatal és idős személy közötti atipikus barátságból, vagy ha úgy tetszik: az idő tanulságából, néhány nap után az ülepedett le bennem, hogy másról van itt szó. Daniel meg akarta tanítani Elisabethet a világot olvasni, a világ pedig alapjáraton sosem koherens, hisz: „Az egész országban darabokra esett az ország.” Ezért nem kapunk mi sem koherens sztorit, hanem helyette inkább felismerések, értelmezések, asszociációk lehetőségét. Viszont továbbra is az a sejtésem (vagy reményem), hogy az Ősz prelűd csupán, egy nagyobb struktúra kiépülésének kezdete. De ez idővel fog kiderülni, a Tél, a Tavasz és a Nyár történései után.
ALI SMITH korábbi műve: Hogy lehetnél mindkettő
